Egy ember, aki megunta a megégett pirítóst, és inkább feltalálta a megoldást. 1921. október 18-án Charles Perkins Strite amerikai feltaláló olyan találmányt jegyeztetett be, ami azóta is ott zümmög a reggeleinkben: az automata kenyérpirító. Ami ma természetes az akkoriban igazi technikai szenzációnak számított. Charles Strite neve talán nem szerepel a történelem legnagyobb feltalálói között, de nélküle a reggeli bizony kevésbé lenne ropogós.
Ki volt Charles Strite?
Charles Strite 1878-ban született az Egyesült Államokban. Mérnökként dolgozott, és mint sok találmány esetében, az ihletet a mindennapi bosszúság adta: a munkahelyi étkezdében túl sokszor égett oda a pirítós.
A korabeli elektromos pirítók ugyanis nem voltak önműködőek, a szeleteket kézzel kellett figyelni és megfordítani, így a tökéletes pirítás szinte lehetetlen volt.
Strite úgy gondolta: „Ennek van jobb módja.”
Célul tűzte ki, hogy megalkot egy olyan szerkezetet, amely nemcsak egyenletesen pirít, hanem magától leáll és ki is pattintja a kenyeret, amikor elkészült.
Ez az első „pop-up” kenyérpirító kettős fűtőszálakkal pirította a kenyeret mindkét oldalról. Időzítővel szabályozta a pirítás hosszát, és rugós mechanizmussal pattintotta ki a kész pirítóst. És mindezt zárt, biztonságos házban tette.
Eredetileg éttermek és büfék számára készült, hiszen ott különösen fontos volt a gyors, egyenletes eredmény.
Ám Strite nem állt meg itt: 1926-ban megalapította a Waters-Genter Company-t, és megjelent a legendás Toastmaster, ez volt az első, otthon használható automata kenyérpirító.
Az 1930-as évekre már milliók indították a napot a Toastmasterrel – Strite találmánya a reggelizés szimbóluma lett.
De miért is pirítjuk a kenyeret?
A pirítás nem csupán szokás – tudomány, íz és hagyomány keveréke. Amikor a kenyér a pirítóban aranybarnára sül, valójában cukrok és fehérjék lépnek reakcióba egymással – ez a Maillard-reakció.
Ez a folyamat adja a pirított kenyér jellegzetes színét, illatát és ízét – ugyanaz a pörkölt aroma, amit a kávéban, sültekben vagy sörben is szeretünk.
- Az ízélmény: A pirítás fokozza az ízeket és a textúrát: a külső réteg ropogós, a belseje puha marad.
Ez a kontraszt tökéletesen harmonizál a vajjal, lekvárral, sajttal vagy bármilyen feltéttel – ezért érződik a pirítós „teltebbnek”, mint a sima kenyér. - A gyakorlat: A pirított kenyér tovább eltartható, mert a hő hatására kiszárad, így lassabban penészedik. Régen ez kulcsfontosságú volt, a maradék kenyeret így lehetett „megmenteni” és újra frissé varázsolni.
- A hagyomány: A kenyér pirításának szokása több ezer éves. Már az ókori egyiptomiak is parázson melegítették a kenyeret, hogy tovább tartson, a rómaiak pedig eszközöket is hazsnáltak erre a célra.
Amikor ma megnyomod a kenyérpirító gombját, és pár perc múlva hallod a jellegzetes klikk-et, egy 104 éves találmány működik előtted. Charles Strite neve talán ritkán kerül szóba, de minden reggeli pirítósnál az ő találmánya kacsint ránk a tányérról.
