Híres magyar versek

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
 a szemedet.

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
 kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a .

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a ?

Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem .
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e  
A multat s jövendőt!