Idén lesz 55 éve, hogy a Magyar Televízióban bemutatták a Mézga család kalandos életéről szóló mesefilmet. A Magyar Televízió 1968-ban tűzte műsorára a mese első 4 részét, majd pénzhiány miatt leállt a gyártás. Egy francia vállalkozó pótolta a hiányzó összeget, és ennek köszönhetően a mese meghódította a világot. A 60-as, 70-es és a 80-as években a mese rajongókat szerzett Franciaországban, Németországban, Kubában, Olaszországban, Bulgáriában, Csehországban és Szlovákiában is. Összesen 39 rész született az egyre népszerűbbé váló sorozatból. Annyira sokan kedvelték, hogy 2005-ben felmerült annak a lehetősége, hogy folytatni fogják a történetet. El is készült két rész, de már azokat is csak évekkel később mutatták be. Hogy miért hagyták abba a gyártást? Ugyanazért, mint elsőre: pénzhiány miatt.
Hogyan születettek a mesék?
A történetek mesélése egykorú a beszélt nyelv megjelenésével. Ha azt hisszük, hogy a mese nem komoly műfaj, akkor bizony tévedünk. A mese epikai műfaj, amelynek eredete az írásbeliség előtti időkre nyúlik vissza, egészen a mítoszokon, mondákon és legendákon és eposzokon keresztül. Fenomenológiai szempontból a mese a mitológia és az elbeszélő irodalom között helyezkedik el.
Régi tévhit az, hogy a mesék mindig a gyerekeknek szóltak. Az első történetek, a teremtésmítoszok is mesék voltak, amelyek először szájhagyomány útján, majd írásban váltak az emberiség történelmének részeivé. A középkorban a mesék még mindig a felnőtteknek szóltak, és ez így maradt majdnem a 19. századig. Elég csak megnézni az eredeti Andersen mesekönyveket, hogy rájöjjünk, nem gyerekek füleinek szánták őket. Ezek a történetek a felnőtteknek szóltak, a felnőttek világképét fejezték ki, felnőttek mesélték egymásnak.
Ma is vannak mesék a felnőttek részére, ezek olyan regények és novellák, amelyek a szatírától a sci-fin keresztül a fantasy-ig, egészen a szépirodalomig bezárólag sok műfajt ölelnek fel. Természetesen lettek mesék a gyerekek számára is, amelyek célja a tanítás lett. Vannak népmesék, tanmesék, állatmesék és tündérmesék. Ezek mind azt a célt szolgálják, hogy a gyerekek beleéljék magukat a történetbe, és kedves figurákon keresztül ismerjenek meg élethelyzeteket. Ezen történetek segítségével könnyebben feldolgozhatóbbá válnak a nehézségek, vagy épp az értékrendet alapozzák meg. A „jó győz, a rossz elnyeri méltó büntetését” elképzelés pedig reményt ad a gyerekeknek, hogy bármit is hozzon számukra a jövő, az őket ért rossz élményeket kárpótlás követi.
Milyen a jó mese?
Nem biztos, hogy a mai gyerekeket még lekötni a Mézga család története. Változnak az idők, az elvárások, és változnak a mesék is. Mi magunk is változunk, és minden életkorunkban más-más meséket szeretünk, élvezünk.
Gondoljunk bele: az első mesék, amiket megismerünk a születésünk után, a mondókák. Rövidek, egyszerűek és dallamosak, így tanuljuk meg a nyelvet. Aztán meséket hallunk a testünkről, mondókák segítenek nekünk, hogy megtanuljuk a testrészeink nevét, esetleg a számolást, később a fürdést, a mindennapi tevékenységeinket. Amikor már nincsenek nyelvi akadályok, jöhetnek a megszemélyesítő állatmesék, a tanmesék. És minél nagyobbak vagyunk, annál több érdekességet tanulhatunk a világról, ekkor jöhetnek a környezetünk bemutatását célzó mesék.
Igaz, hogy vannak olyan mesék, amelyek a 21. században már nem tűnnek a legjobb választásnak. Ilyenek az előítéleteket, vagy a durva, ostoba humort közvetítő mesék. Ezek a történetek egy olyan világban még megállták a helyüket, ahol a testi, értelmi vagy beszédfogyatékkal élők kifigurázása a hétköznapok részét képezte. Bizonyos kor és szellemi fejlettség felett – például a kamaszkorban – érdemes ilyen történetekkel is foglalkozni, mert érzékenyíteni lehet vele a gyerekeket.
Vannak azonban olyanok is, akik úgy gondolják, hogy a mesékből ki kell hagyni a rossz dolgokat. Nem kell említeni a szegénységet, a kellemetlenségeket, a fájdalmat, a szomorúságot, a kegyetlenséget. Ezek az emberek úgy gondolhatják, hogy a gyerek ráér még találkozni a rossz dolgokkal. Mások viszont pont az ellentétében hisznek, mert úgy vélik, a gyerek könnyebben fog feldolgozni majdani nehézségeket, ha már korábban szimbolikus formában megismerte ezeket. Nem tudhatjuk, hogy kinek van igaza, de az tény, hogy a nehézségek figyelmen kívül hagyása nem erősíti a tanuló elme világképét.
Bedőházi Beáta mesemondó, mesepedagógus mondta ezt: „A gyermekeknek szükségük van arra, hogy megtanulják, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a megbocsátható és mi a megbocsáthatatlan, ki képes megváltozni és ki nem. Egyszerűen így működik a világ, ilyenek a lakói: ha naivan sárkányt simogatunk, le fogja harapni a kezünket. Abból a pár esetből, amikor a sárkány vegetáriánus, nem érdemes nevelő célzatú anyagot készíteni, vagy annak alakját gondosan fel kell építeni, mint ahogy azt például Csukás István is tette Süsüvel.”
Hogyan meséljünk?
A mesét lehet élőszóban mesélni, talán ez adja a legjobb élményt a gyerekeknek. A közelség, az együtt töltött idő, a szülő vagy nagyszülő fizikai jelenléte teszi a meséket igazi élménnyé. Ez erősíti meg a kapcsolatot a gyermek és a körülötte élő felnőttek között. A mesefilm is jó választás, de a képi világ mindig kész képeket mutat a nézőnek, így a képzelet nem dolgozik, a kreativitás szunnyad. Kellemes időtöltés, de nem valódi fejlesztés.
