Sokoldalú Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, aki bár festőnek készült, mégis a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma Egyetem) szerezte diplomáját. A képi világ mindig is központi szerepet töltött be Szabó Sipos Barnabás életében, aki ma már kiváló és ismert festő is.

A teljes interjú eredetileg az UNI in&out 2025 Innováció kiadványában jelent meg.

A művészetek és a művészi megnyilvánulás iránti elkötelezettsége páratlan, és a színművészetben és a szinkronszínészi pályán is kimagasló életmű az övé. Ma is játszik: a Soproni Petőfi Színházban a Furcsa pár Oscarjaként aratott nemrégiben sikert. Mint mondja: az, hogy színművészként is önazonosan tudjon megnyilvánulni, sok időbe telt, és az kellett hozzá, hogy saját magát adja bele és a saját szemléletével legyen jelen. „Hálás vagyok, hogy képes vagyok többféle művészi eszköztárral kifejezni magam, ami alapvetően a világ megértésében segít” – fogalmazott.

Már korán a festészet felé húzott a szíved, mégis színész lettél. Mit tanácsolnál ma az akkori énednek, vagy egy most döntés előtt álló fiatalnak, hogyan válasszon pályát?

Ha az ember tanácstalan, mindig szereti meghallgatni azokat, akik már jártasabbak egy adott témában. Én is azt tanácsolnám, hogy figyeljen azokra, akik valamit már elértek azon a területen, ahol szeretnék magukat is elképzelni. Hallgassa meg és fogadja be a tanácsokat, meditáljon rajtuk, és utána kövesse azt, ami ennek kapcsán felmerül benne.

Fontos látni, hogy minden javaslatban annak az élete van benne, akitől származik – és nem a sajátja. Ezért, bár nagyon nehéz, meg kell próbálni követni a belső hangot, ami igenis van! Figyeljen oda rá, hogy mi az, ami mindig piszkálja, és nem hagyja békén. Ami sokáig mondja, hogy „az, az, az”. Emellett persze próbáljon ki bármit: induljon el valamilyen irányban, és ha súgni fog a hang, akkor merjen dönteni. Ne álljon bele abba, hogy az elvárások, az anyám vagy más. Nyugodtan merje elmondani, kifejezni, hogy ezt szeretném vagy inkább azt szeretném.

Az életedben végül mindkét művészeti kifejezőeszköz megjelent és maradt is. Mindig a festészet volt az „igazi”?

Én készültem arra, hogy majd festek meg festőművész leszek szép nagy kalapban, hatalmas palettával. Persze ez vicc, de tény, hogy folyamatosan rajzoltam, festettem gyerekkorom óta, és természetes volt, hogy valami ilyesmit szeretnék csinálni. És ezért meg is tettem egy csomó mindent. De amikor azt mondtam, hogy „én akkor nem járok gimnáziumba, inkább festek valahol kint egy parkban”, akkor azt mondták a szüleim, főleg az édesapám, hogy „na azért azt nem, tessék leérettségizni”. Félelmetes volt, ahogy mondta, de a belső hang még ijesztőbb volt, mert az sokkal erősebben sulykolta belém, hogy menjek. És akkor azt mondtam egy reggel, hogy elmegyek az iskolába, majd megvártam, amíg az apám dolgozni indul, felvettem az ő köpenyét, mert már október volt, és elmentem festeni. Ellógtam három napot. Mert erősebb volt az ez iránti hívószó.

És ebből hogyan lett színészet?

Egyrészt, most gondolhatnánk, hogy ellentmondok önmagamnak, mert nem a belső hangot követtem. Valójában az a belső hang érik. Minél többet tudsz az életről, annál jobban hallod, hogy mit mond. Az elején csak azt tudod megérteni a világból, amit látsz belőle. Festő, színész, mérnök: ez szeretnék lenni. És nem érted, hogy miért leszel ez is, az is, amaz is, mert lesz egy végső feladatod, ami később jön. És ezt a belső hang majd mondani fogja. És ezért az sem volt baj, hogy azt mondtam: „Jó, akkor most valahogy annak erősebb a hívása, hogy én szeretnék kikecmeregni a felnőttkorba, szeretném elmondani a véleményemet.” Akkor és ott az kézenfekvőbb volt, hogy dumálni jobb a színpadon. Nagyobb a fényereje. Meg jó illata volt. Anyám ugyanis színházi dolgozó volt, és ott én felnőttnek éreztem magam. Ki akartam kerülni a gyerekstátuszból, és a belső hang azt súgta, hogy ezt jó volna minél hamarabb megejteni. Nyilván voltak olyan gondolataim is, hogy ha az apáméval azonos szakmát választok, akkor folyton el leszek nyomva. Tudtam, hogy ezt nem szeretném, és hogy ahhoz először el kell menni és felnőtté válni: felállni a színpadra, ahol nagyobb figyelmet kapok, és elmondhatom, mi a véleményem a világról.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.