„Kutatások bizonyítják, hogy a munkaerőpiacon a bölcsészeknek nagy értéke van, nem feltétlenül azért, mert értenek valamihez, hanem azért, mert képesek érteni bármihez” – véli Bombera Krisztina televíziós műsorvezető, korábbi tudósító, kommunikációs tanácsadó.
Ez a cikk eredetileg az UNI in&out 2025-ös kiadványában jelent meg.
Nem hiányzik a képernyő, a nyilvánosság? Mostanában főleg rendezvények házigazdájaként vagy tanácsadóként lehet veled találkozni. Miért döntöttél úgy, hogy a kommunikációs piac egy másik szegletében folytatod tovább?
Nem hiányzik, egyre több stresszt jelent nekem, ha sok ember előtt kell megjelenni. A mai feladataimban is elfoglalt vagyok, talán túlzottan is. Annyira, hogy a jövőre kevéssé tudok összpontosítani, a stratégiaalkotás soha nem tartozott az erősségeim közé.
Mit gondolsz milyen fejlődési lehetősége van ma egy fiatalnak a kommunikációs pályán vagy a médiában?
Sajnálom, hogy a mentorálás sosem épült be ebbe a karrierútba. Én a céges világot jobban értve ma már azt látom, hogy ez sok iparágban szervezetten és hatékonyan működik, miközben abban a világban, ahonnan én jövök – kicsit az esetemben a pálya széléről talán megengedhetem ezt a kritikát – gyakran farkastörvények uralkodnak, nagyon kevés rendszerszerűen beépített segítséggel és fejlesztéssel halad a pályán előre az ember. Megdöbbenve látom most azt a megtervezettséget, azt a pontos utat, amit a fiatal kollégák segítségként kapnak más szakmákban.
A mai fiatal, akit a média vagy a kommunikációs piac vonz, alapvetően a bölcsészkaron kezd el tanulni. Mit javasolsz, hogyan lavírozzon ebben a közegben az aki ebbe belefog?
Amikor én a bölcsészkarra jártam, imádtam. Az angol és az amerikanisztika szak elvégzése után, az ELTE Média Tanszék végzésének a közepén kezdtem el dolgozni, majd pár évvel később valaki, akit sokra tartottam az újságírói szakmában, azt kérdezte: Krisztina, mihez ért maga? Maga „csak” bölcsész. És ez engem úgy megrázott, hogy elmentem az ELTE Jogi Karára, és elvégeztem, mert ő akkor úgy vélte, hogy egy újságírónak értenie is kell valamihez, legyen valami olyan diszciplínában mély tudása, ami nem csak általános bölcsészet. Utólag viszszanézve és visszatérve a kérdésedre, egyetértek a „nagy öreggel” abban, hogy hasznomra vált, hogy valamit megtanultam igazi mélységében. Ugyanakkor bölcsészként az embert pont azzal a képességgel vértezik fel, hogy nyitott legyen, intellektuálisan kíváncsi és igényes arra, hogy valamit viszonylag mélyen megismerjen. Az ilyen hátterű ember ügyesen adaptálódik a legkülönbözőbb iparágakban a különféle feladatokhoz, hiszen kiválóan alkalmas az autodidakta tanulásra, az intellektuális önképzésre. A bölcsészek szerencsés esetben nagyon nyitott szellemiségűek. Állítólag kutatások is bizonyítják, hogy a munkaerőpiacon a bölcsészeknek nagy értéke van, és nem feltétlenül azért, mert értenek valamihez, hanem mert képesek érteni bármihez. Úgyhogy egy bölcsész újságíróként is jól megállhatja a helyét, a legkülönbözőbb területekről írhat vagy beszélhet értő módon, megfelelő felkészüléssel. Ezzel együtt – bár nehéz volt elvégezni a jogot – nem bántam meg.
Ebben a szakmában van-e olyan kvalitás, amiről úgy gondolod, hogy ideális, ha valaki, aki ilyesmit szeretne csinálni, mindenképpen rendelkezzen? Olyan személyiségjegy, ami például téged is sikeressé tett?
Talán pár olyan személyiségjegy az alapja ennek a szakmának, ami tanulható, mélyíthető, fejleszthető. Az egyik az empátia, a figyelem. Tudsz-e nagyon mélyen, teljes fókusszal arra vagy azokra az emberekre figyelni, akikkel éppen beszélsz. A másik a felkészülés igényessége, amihez jó bölcsésznek lenni, hogy igenis menj utána olyan témáknak, amikről azt gondolod, hogy nem értesz hozzá, de azon a szinten el tudod sajátítani, amin színvonalasan tudsz kérdezni egy olyan embert, aki sokkal jobban ért hozzá. A harmadik pedig az örök kíváncsiság. Tényleg mindig minden érdekel, amit csinálok, különben hamar levenné az, akivel beszélek, hogy engem ő vagy a témája nem érint.
Nagyon sok mindent csináltál már. Honnan jött a kommunikációs mesterkurzus, és mit kell tudni róla?
Azt vettem észre, hogy nagyon sokan kérdeznek médiatréningen, baráti körben és ismeretlenek is arról, hogyan lehet hatékonyan, jobban kommunikálni a legkülönfélébb helyzetekben. Én közel harminc évig arra voltam szocializálva, hogy miként kell kommunikálni egy nagyon konkrét élethelyzetben televíziós tudósítóként, műsorvezetőként, híradósként. De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy egy csomó olyan eszköz, amit én használok, amit megtanultam, az nagyon hasznos az élet más területein is. Ahogy elkezdtem öregedni, meg talán kicsit kívülről is látni a dolgokat, arra jöttem rá, hogy a legfontosabb dolgok közé tartozik a jó interperszonális kommunikáció, a vita, az igénykommunikáció, a figyelem, a másik meghallgatása, és ezeknek sokkal nagyobb a jelentősége, mint amit újságíróként, szakbarbárként korábban gondoltam. És elkezdtem valahogy elhivatottságot érezni arra, hogy tágabban, kevésbé szakbarbárként, kevésbé a médiában foglalkozhassak mindezzel.
Önreflexióra is késztetett, hogy vajon hogyan tudom másoknak mindazt jól elmondani, ahogyan egy vitakultúrában, egy kérdezésben, egy visszajelzésben, egy beszélgetésben, egy irányított beszélgetésben szerintem érdemes kommunikálni. Majd arra jöttem rá, hogy az egésznek az önismeret az alapja, hogy jóban vagy-e magaddal, harmóniában vagy-e annyira, hogy például egy nyilvános kommunikációs helyzetben merd azt mondani, hogy vagyok, aki vagyok, jól, rosszul, de ezt a szitut most mások előtt kiállva elég jól megoldom. És ez szerintem egy olyan magja a kommunikációnak, amivel mindenfajta élethelyzetben, ahol az ember szorong a megnyilvánulástól és a mások előtt való megnyilatkozástól, kaphat egy mankót. Fontos persze, hogy hogyan nézel ki, milyen a testbeszéded, de alapvetően azt gondolom, az a lényeg, hogy legyen üzeneted, mondanivalód, és higgyél abban, amit el akarsz mondani. Ezzel szerintem bárkinek bármilyen szakmában lehet segíteni. Ha hiszel abban, amiről beszélsz, akkor a többi megoldódik, mert figyelnek rád.
Mi az, ami számodra nehézség ebben a szakmában?
Ami engem megdöbbentett, amikor az influenszerkultúra bejött, jóval később, mint ahogy én a televíziós újságírói szakmát elkezdtem, az az volt, hogy én milyen mértékben vagyok képtelen belebeszélni egy kamerába olyankor, amikor nem tudósítok vagy műsort vezetek, vagyis mondjuk csak magamról vagy a saját gondolataimról kéne beszélni egy akár csak egy telefon kamerájába, önmagamon túli üzenet nélkül. Képtelen vagyok ezt megcsinálni, ámulva nézem azokat, akiknek ezt profin megy. Én magamat mindig csak egy médiumnak, témák közvetítőjének tartottam. Ilyenkor semmi gondom nincs azzal, hogy hányan látnak, vagy hogy milyenek a körülmények. Száz tudósító is ordíthat mellettem száz nyelven, én akkor is tudok fókuszálni, mert nekem ugyanabban a pillanatban a magyar nézőknek kell mondjuk az amerikai kongresszusban történtekről beszélnem. És ez erőt ad. De az, hogy magamról meséljek valamit, hogy nekem mi a véleményem, épp mi történik velem, mit vettem föl, mit ettem, ezek más jellegűek, mint az én témáim. És ezzel semmilyen értékítéletet nem akarok mondani az influenszervilágról, egyáltalán nem gondolom, hogy az önkommunikáció értéktelenebb. Sőt, mondom, ámulva nézem, menynyire ügyesek mások ebben. Tehát arra döbbentem rá, ha már az önismeretről beszélünk, hogy az utánam jövő generáció számos képviselője mennyivel magabiztosabban tud magáról, az őt érő ingerekről megnyilatkozni, a világról véleményt formálni. Én egy radikálisan más hozzáállással szerepeltem a nyilvánosság előtt.
A pályád elején pontosan láttad, hová akarsz eljutni?
Nekem nem volt más célom, mint minél jobban megismerni a világot. Nem voltak stratégiai terveim, nem akartam jól kereső szakmákba elmenni. Teljesen véletlenül csöppentem bele a médiába. Nyilván jókor voltunk jó helyen a kilencvenes évek végén, amikor a kereskedelmi tévék indultak, de ez nekem nem stratégiai választás volt. Én bölcsész akartam lenni, olvasni rengeteget, vitatkozni, megtanulni a vitakultúrát, másokat meghallgatni és felvértezni magam az érveléstechnikának egy olyan tárházával, ami aztán később szerintem bármilyen szakmában jól jött volna, megfelelő alapként a jó kommunikációhoz és a jó együttműködésekhez.
Mi jelentett valódi sikert az életedben?
Az, hogy a gyerekeim elég boldogok és sikeresek. Egész életemben dolgoztam a gyerekeim mellett, és viszzanézve, mégis ők jelentik a legnagyobb sikerélményt. Szakmailag pedig talán az, hogy a figyelmet és az empátiát, ezek jelentőségét sokaknak sikerült átadnom.
Kinek való szerinted ez a pálya?
Annak, aki a legszélesebb körben nagyon kíváncsi a legkülönfélébb témákra és emberekre. Aki tiszteli az emberek közötti különbözőséget, és ez inspirálja, nem pedig megijeszti.
Nekem a kommunikáció lényege az, hogy minél több információt megismerjek a világról és másokról. Hogy kihívások elé állítsam a saját meggyőződéseimet, a gondolataimat, hogy komfortzónán kívül helyezzen engem az, amit a másik mond. Aztán vagy találkozunk középen, vagy nem, de legalább kénytelen vagyok elgondolkozni azon, hogy jó-e, ahogy látom a dolgokat, vagy esetleg a másik nálam pontosabban, jobban látja azokat. Talán épp ezt nevezik tanulásnak.
Bombera Krisztina
- 52 éves, házas, két gyermek édesanyja.
- Angol-amerikanisztika szakon végzett az ELTE-n, majd György Péter médiaműhelyében tanult média szakon, 2012-ben az ELTE Jogi Karán szerzett jogi diplomát.
- Az egyetem után került az 1997-ben indult TV2-höz. A 2001. szeptember11-ei terrortámadást New Yorkból tudósította, erről könyvet is írt Felhőkarcolat címmel. Később az MTV-nél és az ATV-nél is dolgozott. Szerkesztőként és műsorvezetőként működött közre számos közéleti és kulturális műsorban. Két riportkönyve jelent meg, Budapest Bár – Örömzene (társszerkesztő: Vajay Zsófia), illetve Roby Lakatos – Gipsy Fusion címmel.
- 2014–2015-ben a Princeton Egyetemen dolgozott junior jogi asszisztensként, emellett továbbra is tudósított az ATV-nek. 2019 óta szabadúszó, tudományos és nagyvállalati konferenciák műsorvezetője, kommunikációs tréner, tanácsadó, civil szervezetek önkéntese. A Menedzserek Országos Szövetségének műsorát vezeti Business Menü Bombera Krisztinával címmel.
